A figyelem ereje
A figyelem irányításának képességében rejlik annak a titka, hogy áthangoljuk agyunkat. Felül tudjuk írni berögzült viselkedési mintáinkat. Olyan ez, mintha a régi, bakhátas, zötyögős út helyett a szabad mezőn új utat építenénk.
Figyelem, jelenlét, kapcsolódás, biztonság – négy elengedhetetlen képesség a jó működéshez. A jelenlétről itt olvashatsz, a kapcsolódás képességéről pedig ebben a bejegyzésben.
Agyunk nagyon energiatakarékos, ezért ahol csak teheti, nem foglalkozik az apróbb részletekkel, hanem egy-egy helyzetre egészleges mintázatokat, modelleket vagyis korábban kidolgozott válaszlehetőségeket kínál fel. Például, ha a nagy családi ebédek alkalmával az éles hangú nagynénikém gyakran provokált vitákat, vagy megszégyenített engem, mert leettem magamat, akkor – anélkül, hogy észrevenném – az erősebb hangú emberekre különösebb ok nélkül, félénkséggel és visszahúzódással vagy épp ellenkezőleg, dühösen és támadóan reagálhatok.
Az együttes tapasztalatok hatására egyszerre tüzelő idegsejtjeink összekapcsolódnak, és mintázatokat alakítanak ki. Angolul ez frappánsan hangzik: neurons that fire together wire together. Ha tehát többször megismétlődött, hogy az éles emberi hangot észlelő sejtek egyszerre tüzeltek a feszültséget és tehetetlenséget észlelő, és visszahúzódást indító neuronokkal, akkor kialakul egy neurológiai mintázat, és anélkül, hogy tudatosodna, az erősebb hangúak közelében feszültté válok. Észlelem a külvilág ingereit és agyam korábban megtanult tapasztalatai alapján reagálok rá. Ezek a tapasztalatok kijelölik az utat, mint a mezőn a bakhátas út, amire mindig rázöttyenek.
A fókuszált figyelem segítségével agyunk áthangolható:
ha észrevesszük, milyen nehézséget jelentő mintázataink vannak, akkor lehetőségünk nyílik újat létrehozni. A figyelem, a tudatos fókuszváltás segítségével tüzelésre késztetjük (aktiváljuk) az idegsejteket és új kapcsolódási mintázatokat hozunk létre. Megfelelő feltételek mellett a kialakult idegsejt-kapcsolatok idővel megerősödnek. Mik ezek a feltételek?
Legfontosabb feltételek: az ismétlődés, az érzelmi és aktivitási szint, valamint a fókuszált figyelem.
Az ismétlődések segítségével az agy az egyszeri élményt átdolgozza tapasztalattá. Ez a tapasztalati tanulás segítette az embert mindig, hogy változó körülményekhez újra és újra adaptálódni tudjon.
Fontos az érzelmi aktivitási szint: ha nem vagyunk eléggé éberek, motiváltak vagy lelkesek, nehezebben működik a tapasztalat beágyazása. Emlékszünk még a verstanulásra, monoton ismételgetéssel sokkal nehezebb elsajátítani, de ha beleérzéssel szavaltuk, könnyebben rögzült.
A gondosan fókuszált figyelem az ismétlésnél is fontos. Éppúgy, mint amikor lekanyarodunk a régi útról, hogy újat keressünk. Először is figyelni kell, pontosan hova lépünk, mi vesz körül, mi minden történik ahogy haladunk, valóban arra megyünk-e, amerre szeretnénk?! Aztán ismétléskor iparkodnunk kell, hogy ugyanazt az útvonalat járjuk be. És lassan az új út megbízhatóan és egyre könnyedebben visz tovább, míg a régi utat visszaveszi a természet, benövik a növények, lassan eltűnik. Így rendeződnek át tapasztalati működési mintázataink.
Tehát az a képességünk, hogy figyelmünket megtartsuk, az újratanulás minden szakaszában kulcsfontosságú. Nélküle nem lehetséges, hogy egy régi viselkedési- vagy gondolati mintát felülírjunk. A jó hír az, hogy a figyelés képessége nem velünk-született és állandó, hanem tanulható és fejleszthető. A figyelem fókuszálásáért, és megtartásáért felelős idegi mintázatokat épp úgy újraformálhatjuk, mint a többit. A figyelem megtartásának számtalan gyakorlatát ismerjük, ilyen a légzésfigyelés, vagy a mantra, ima ismétlése.
Fókuszolás során leginkább a testpásztázást használjuk a figyelem megtartására.
Ez nem csak a figyelem megtartásában segítség, egyben a belső jelzések észlelését is gyakoroljuk. Ha rászánunk napi tíz percet, hogy egy kényelmes testhelyzetben figyelmünkkel végigkísérjük az egyes testrészeinket, akkor nem csak a figyelem tudatos irányítását tanuljuk meg, hanem valójában már elkezdtük építeni az utat, mely segítségünkre lesz a korábban tanult reakcióink felismerésére. Mivel reakcióink nagyrészt észrevétlenül jelennek meg bennünk, az önmagunk megfigyelésének új szokása lehetővé teszi, hogy észrevegyük, mi minden történik bennünk az egyes helyzetekben.
